Proglašenje blaženim

Blažen i svet, blaženi i sveti uglavnom su istoznačnice. S gledišta stanja umrle blažene ili svete osobe, njegove sreće ili slave u raju, blažen i svet jesu isto. Ali njihovo značenje za nas i za cijelu Crkvu nije isto. Crkva prizna mnogim osobama krjepostan život i želi ih na poseban način istaknuti kao uzor drugima. U tom postoje različiti stupnjevi, ali dva su najistaknutija i više privlače pozornost šire javnosti. To su proglašenje blaženim ili beatifikacija i proglašenje svetim ili kanonizacija.

Latinski beatus znači „blažen“. Od toga je riječ beatifikacija. To je svečano proglašenje neke osobe blaženom. Muški je blažen, biva proglašen blaženim.

U novije vrijeme ima dosta blaženika ili svetaca s jednakim imenom. Radi razlikovnosti nije dovoljno samo ime. Zato se spomendan blaženoga Alojzija Stepinca obično naziva po prezimenu – Stepinčevo. Tako će moći ostati i kad bude proglašen svetim.

Pridjev blažen ima određeni i neodređeni oblik: blažen, blažena, blaženo i blaženi, blažena, blaženo. Pridjev kao dio imenskoga predikata obično stoji u neodređenom obliku: On je blažen. Ona je blažena. Takav je oblik i u svezi proglašenje blaženim, proglašenje blaženom. Kad osoba bude proglašena blaženom, obično uz ime, rjeđe prezime ili ime i prezime dobiva naslov u određenom rodu: blaženi, kratica bl. Imenica od toga je blaženik. Tako i ženska osoba – blažena, blaženica.

HKM

Boldoggá avatás

A boldoggáavatás a szenttéavatási eljárás első része, amelynek végén Isten tiszteletreméltó szolgáját fölveszik a szentek névjegyzékébe.

1170-ben III. Sándor pápa a szenttéavatást a pápa hatáskörébe vonta, módozatát VIII. Orbán pápa (1623–44) határozta meg. Eszerint először a területileg illetékes püspök kivizsgálta, hogy a jelölt valóban szent életet élt-e, történtek-e közbenjárására csodák, illetve nem részesült-e meg nem engedett tiszteletben. E vizsgálat lezárása után, ha az illető szent híre tartotta magát, tíz év múlva indították el a pápai felülvizsgálatot. Ha a jelölt halála után 50 évvel szentségének híre eleven volt még, s legalább két csoda történt általa, a pápa boldoggá avatta. A boldoggá avatottat egy meghatározott területen (országon vagy szerzetesrenden belül) nyilvánosan tisztelhették (zsolozsmában és szentmisében), de ereklyéit nyilvános tiszteletre nem tehették ki, s templomot nem szentelhettek tiszteletére.

A boldoggá- és szenttéavatás módjában az évszázadok során történtek kisebb változtatások. Legutóbb XVI. Benedek pápa 2007-ben hagyta jóvá és rendelte el a Sanctorum Mater kezdetű instrukció kihirdetését, amely részletekbe menően szabályozza a szenttéavatási eljárások egyházmegyei szakaszának lefolytatását, rámutatva a törvények helyes alkalmazására az egyes fázisokban.

Jelenleg egy „szent” halála után öt év elteltével akár egyetlen hívő is kérheti a halál helye szerint illetékes főpásztort, hogy indítson eljárást az illető életszentségének vagy vértanúságának a kivizsgálására. Ezt az ügy választott képviselőjén, az ún. posztulátoron keresztül teheti meg. Napjainkban az eljárást általában egy testület vagy közösség kezdeményezi.

A főpásztor, mielőtt megindítaná az eljárást, kikéri a környező egyházmegyék püspökeinek véleményét – ez nálunk a püspöki kar egészét jelenti –, és tájékoztatja szándékáról a Szentszéket. Ha ún. „régebbi (történeti) ügyről” van szó, és már nem élnek olyan tanúk, akik hitelt érdemlően nyilatkozhatnának Isten Szolgája életének vagy vértanúságának a részleteiről, akkor tanúkra csak a szentség hírének bizonyítása érdekében van szükség, és történeti források alapján kerül sor az életút vagy a vértanúság vizsgálatára. Az ún. „újabb ügyekben” a tanúvallomásokon keresztül történik ugyanez.

A szenttéavatási ügyek általában vegyes jellegűek, az utolsó éveket, évtizedeket tanúvallomások, a korábbi életszakaszt írott források alapján vizsgálják. A tanúvallomások összegyűjtésére az illetékes főpásztor kinevez egy bíróságot. Ezt megelőzően megvizsgálják Isten Szolgája írásait, hogy a katolikus hittel és erkölccsel megegyeznek-e, valamint történész szakértők is nyilatkoznak a vizsgált személyről az általuk összegyűjtött forrásanyag alapján. Ez egy fontos XX. századi újítás. Amikor összeáll a vizsgálati anyag, hiteles fordítást készítenek róla, általában olasz nyelven, majd a hitelesítést követően az aktákat ünnepélyesen lezárják, lepecsételik és Rómába küldik.

Miután a Szentszék elismerte az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét, több lépcsőben vizsgálják az összegyűlt anyagot. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja fórumai elé egy összegzés, az ún. positio kerül. A történészek kezében ez a positio szürke színű, az utánuk következő teológusok már piros kötésben kapják meg a könyvet. A történészek a dokumentáció teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a hősies erénygyakorlás vagy a vértanúság megvalósulásáról nyilatkoznak. Ezután az anyag a kongregáció bíborosai és püspökei elé kerül. Összegző véleményüket a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárja, aki – mint egyedüli és legfőbb bíró – meghozza döntését az ügyben. Pozitív pápai döntés után Tiszteletreméltónak hívhatják Isten Szolgáját. Ha vértanúról van szó, akkor nincs szükség csodára a boldoggáavatáshoz, hitvalló esetében viszont ekkor kezdődhet meg egy csoda kivizsgálása. A hősies erénygyakorlást és a vértanúságot csak a boldoggáavatás előtt vizsgálják, utána már nem. Ezt követően egyetlen csodára van még szükség a szenttéavatáshoz, valamint ahhoz, hogy a boldog tisztelete kiteljesedjék.

A XX. század utolsó harmadáig a vatikáni Szent Péter-bazilika volt a boldoggáavatások kizárólagos helyszíne. Itt hirdették ki a pápai döntésről szóló apostoli levelet, majd ezt követően a Te Deum éneklése és harangzúgás közepette tárult fel az új boldog képe. A pápa a délelőtti szertartásokon nem jelent meg, csak délután jött le az Apostoli Palotából, hogy az új boldog ereklyéi előtt imádkozzék. 1971-ben VI. Pál pápa a boldoggáavatásnak is a szenttéavatáshoz hasonló ünnepélyességet adott azáltal, hogy – elsőként a lengyel Maximilian Kolbe atya esetében – személyesen végezte az egyszerűbbé vált boldoggáavatási szertartásokat. Ezt a gyakorlatot folytatta II. János Pál pápa is.

A század végén tehát halványodni látszott a különbség a boldoggá- és a szenttéavatás között, a helyi kultusz pápai engedélyezése és az egész egyházra vonatkozó tisztelet ünnepélyes legfőbb pásztori elrendelése között. Egyre hasonlóbb lett egymáshoz a boldogok és a szentek tisztelete is: ma már alig van látványos különbség az emléknapjaik megünneplésében, a képi ábrázolásaikban és ezek templomi elhelyezésében, ereklyéiknek vagy tárgyi emlékeiknek a tiszteletében.

2005-től XVI. Benedek pápa ezt az elhalványult különbséget ismét érzékelhetővé kívánta tenni legalább az avatások alkalmával, ezért személyesen a boldoggáavatáshoz kapcsolódó hálaadó szentmisén nem vesz részt és apostoli levelének kihirdetésével általában a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának bíboros prefektusát bízza meg.

A boldoggáavatás hivatalos pápai szövege, úgynevezett formulája egyébiránt szó szerint megegyezik azzal, amit II. János Pál pápa élőszóban használt. Benedek pápa a boldoggáavatások régi-új rendjének meghatározásakor ötvözte a több évszázados hagyományokat a XX. századi gyakorlattal: a boldoggáavatást ugyanis nem kizárólag Rómában, hanem az új boldogok szülőföldjén, tiszteletük helyén is kihirdethetik.

Nagy megtiszteltetés ez a helyi egyház számára, és jelzi a Szentatya bizalmát a helyi főpásztor iránt, különösen ha őt magát bízza meg a szertartás lebonyolításával.

MK

Seligsprechung

Eine Seligsprechung oder Beatifikation (v. lateinisch beatus ‚selig‘, ‚glücklich‘,facere ‚machen‘, ‚tun‘) ist in der römisch-katholischen Kirche ein kirchenrechtliches Verfahren, bei dessen Abschluss der Papst nach entsprechender Prüfung erklärt, dass ein Verstorbener als Seliger bezeichnet werden und als solcher öffentlich verehrt werden darf. Voraussetzung sind entweder das Martyrium oder ein heroischer Tugendgrad und, falls es sich nicht um einen Märtyrer handelt, der Nachweis eines Wunders, das auf die Anrufung des Seligen und dessen Fürsprache bei Gott bewirkt wurde. Im Unterschied zur Heiligsprechung wird durch die Seligsprechung jedoch nur eine lokale Verehrung gestattet.

Eine Heilig- oder Seligsprechung bedeutet nicht, dass eine Person „in den Himmel versetzt“ wird, sondern mit ihr bekundet die Kirche das Vertrauen, dass der betreffende Mensch die Vollendung bei Gott bereits erreicht hat. Sie hat somit auch liturgische Bedeutung, sodass nun nicht mehr für den Seligen, sondern mit ihm gebetet und er um seine oder ihre Fürsprache bei Gott angerufen werden kann.

FR

Vulkaprodrštof
Vulkapordány
Wulkaprodersdorf
Šopron
Sopron
Ödenburg
Filež
Füles
Nikitsch